Vasárnap. Egyedül. Kemény voltam na:-D 22,9 km lett a vége. Több okból is tanulságos futás volt. Meg levontam belőle a következtetéseket, meg ilyesmi. Nem vagyok az a kurvára filozofikus típus, szóval nem kezdek most transzcendentális kérődzésbe, de az tény, hogy igaz az a tézis, hogy ha egy félmaraton lefutása alatt nem találsz megoldást egy problémára akkor baszhatod. Találtam.

Nem erőlködök többet. Felesleges. Megpróbálom azokat a dolgokat amik nem mennek, kívülről nézni. Olyan értelemben, hogy tényleg, igazán akarom-e, tényleg érdemes-e lefosnom érte a bokámat az erőlködéstől. A blogra egy dolog tartozik. Jelen esetben a közösségi futás. Volt egy időszak amikor éltem-haltam azért, hogy menjünk együtt, fussunk együtt. Rosszul esett ha kevesen voltunk, ha nem sikerült egy rakás embert összecsődítenem. Ez vasárnap elmúlt. Amikor egyedül küzdök és nincs ott senki, amikor maximum csak haluzhatom a bátorító vigyorgást, vagy a nyomjad baszdmegeket, amikor az üresen kongó lelkierő tartályból kapargatom az utolsó morzsákat az utolsó kilométeren, na akkor derül ki igazán, hogy csak magamra számíthatok.

Persze barátokra szükség van. Barátok kellenek. Vannak futós barátok is. Motiváljuk, húzzuk egymást. Örülünk egymás sikereinek.Kedvelem őket. Szükségem van rájuk, de az igazi harcokat saját magammal kell megvívnom és egyedül. A továbbiakban  ez lesz, az igazi harcaimat egyedül tolom le. Soha többet nem görcsölök már azon, hogy ki jön ki nem jön....

A vasárnapi futásom a megvilágosodásról szólt. Az egyik legjobb futás volt, amit eddig produkáltam. Nem teljesítményben mérve persze hanem érzésben. Maradandó...

A héten megint három futást tervezek. Két rövid futás hétköznap, és egy hosszú hétvégén. A hosszú a szokásos évi your's truly lesz Dunaharasztiban. Várom nagyon...

Hajrá....