19 km-nyi nettó szívás,ami mondjuk nyomokban futást is tartalmazott. Egyébként teljes lelki nyugalommal hívhatnám akár túlélő túrának esetleg dzsungeltúrának de dagonyának vagy korcsolyázásnak is. Volt mindenből bőségesen ugyanis. Teljesen mindegy, hogy nevezzük, a lényeg, hogy végigvittem baszd meg..Rocky vagyok!
Az elején nem volt semmi gondom. Gyülekeztünk, várakoztunk a rajtra, ment a vicceskedés, sültek a szelfik és a nem szelfik. Ekkor még nem sejtettem, hogy a Hoka egyáltalán nem lesz alkalmas erre a terepre. Nem is gondoltam bele igazán, pedig feltűnt, hogy egy-két módosabb szürke ruhás futótárs.iszonyat komoly terepfutó ekcájgban virított. Feszített a büszkeség, számolgattuk, hogy vajh le tudjuk-e tolni 2-2,5 óra alatt a távot. (betonon simán).
Aztán jött a start és mi szépen állva maradtunk, akkora lett hírtelen a tömeg. Besorolva a végére totyorogtunk a havon jó sokáig. Aztán Andi és Lajos már viszonylag hamarabb előrébb ment. Nem zavart, jobb futok, mint én. Élveztem a tájat, a tömegérzést, a jó levegőt és még mindig feszített a büszkeség...simán meg fogom csinálni. Nem futottam gyorsan igazán, kényelmesben akartam végigvinni. Életem első komolyabb terepfutós eseménye volt Jól akartam érezni magam. Az első 4-5 km-en nem is volt semmi bajom.
Aztán egyszer csak durvult a pálya. Lejtő+jég mocskos egy kombó. A Hoka itt feladta. Akkorát estem, mint egy ólajtó. Térdre. Majdnem behugyoztam, annyira jól esett ám... Totyorogtam, mint egy ballisztikus rakétával telibekapott kiöregedett veréb, miután próbál rájönni, hogy ez most mi volt... Volt ott egy teljesen random futótárs aki nem sokkal utánam ordas méretűt hasalt. Röhögtünk mind a ketten. Én kínomban, ő nem tudom miért. Nem sokkal később egy nagyon szemét részen sikerült dupláznom. Ugyanis úgy döntöttem, hogy teljesen biztonságos az ösvény széli jégre hullott levélen kocogni. Megint csak kurva nagyot estem. Ugyanúgy térdre. Na, itt már nagyon tele lett a tököm. Megfordult a fejemben, hogy feladom a faszba az egészet. Mondjuk elég gyorsan felértem ésszel, hogy az erdő közepén faszse tudja mennyire messze a civilizációtól ez nagyon nem jó ötlet. Úgy döntöttem, hogy nem fáj a lábam...Átváltottam biztonsági üzemmódba. Ahol csak lehetett kerültem a jeget. Bevágtam a gazba, fák alatt bújkáltam kiálló köveken szökdécseltem. Rambózás ment teljes erővel. Közben persze mocskosul lüktetett a térdem. Voltak persze elkerülhetetlen jeges részek, amikre rá kellett mennem. Jelentem egy idő múlva már nem számoltam mennyiszer taknyoltam. Le akartam nyomni, ki akartam nyírni az egész kört a picsába.Az igazat szólva, ez már nem futás volt. Az akarat harca. Nem adhattam fel.
Aztán nagy nehezen eljutottam a kilátóhoz. Féltáv. Forduló után már meg sem próbáltam futni. Kizárólag azokon a szakaszokon ami fixen föld volt. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy elfogytak körülöttem a küszködők, tök egyedül bóklásztam olyan ösvényeken, amik nem voltak ismerősek, a GPS segítségével tájékozódtam és szépen mentem vissza célhoz. Visszafelé sokkal kevesebbet taknyoltam.(Éljen-éljen!) Egy segges volt kifejezetten húzós. Sárban baszd meg... Már csak röhögtem magamon. Tudtam, hogy be fogok jutni a célba.
Az utolsó 2-3 kilométeren már olyan sár volt, hogy majdnem kiléptem a cipőmből amikor haladtam benne.. Megálltam és röhögtem. Minden mindegy volt. Vígan trappoltam tovább bazi sártengert fröcskölve szanaszét, Élveztem az egészet baszd meg!!
Aztán befutottam.53 perccel a szintidő után. Szerintem kb legutolsónak. Leszartam, kurva jó volt.
Visszagondolva, szinte minden percét élveztem. Nyugodtan nevezhetem magam kezdő dzsungelharcosnak ezután, mert annyit kolbászoltam különböző típusú susnyában, kezemben a GPS-el, hogy Bear Grylls azért már bólintott volna -kemény vagy apám, mint a kádszéle. Egyedül voltam, csak magamra számíthattam és ez jó érzés volt. Igy is meg tudtam csinálni. Büszke vagyok magamra...
Nem volt gyakorlatom ilyen szívatós terepen. A parkerdő ehhez képest picsa. Megcsináltam, de még nagyon sokat kell fejlődnöm terepen, hogy jól is menjen. Nem adom fel.....
További képek itt...
