Sokat szoktam szajkózni mindenfelé, hogy elkezdeni ezt az egész futás dolgot kurvára nem az éppen aktuális fizikai állóképesség kérdése. Teljesen mindegy, hogy mennyire vagy fitt , mennyire vagy edzett. Nem azon múlik, hogy elkezd. Minden fejben dől el, mindjárt az elején.

Ha nem akarod igazán, akkor mindig van valami ami fontosabb. Mindig van valami ami miatt most, tegnap, holnap nem mész le futni. Ezt ráadásul jól felépített kifogásokkal tökéletesen alá is tudod támasztani? Olyannyira, hogy a lelkiismereted is teljesen rendben van? Ha ez van, akkor baszhatod. Akkor nem akarod igazán a futást.

Pusztán irigy vagy. A hangulatot, a fittséget, a mozgást, a teljesítményt, az eredményt irigyled de nem futni akarsz. Talán te sem tudod, hogy mit akarsz igazán és abban sem vagy biztos, hogy akarsz-e bármit. (Ide vágó kedvenc példám a nő, aki párkapcsolatban/házasságban él, de romantikus regényeket olvas orrvérzésig vagy a férj aki pucérnős naptárat rak ki a klotyó ajtó belső oldalára – kéne tenni valamit, de nincs kedvem.) Egy a lényeg, hagyd a picsába a futást egyenlőre. Ne csapd be sem saját magadat, sem a körülötted lévőket.

Mondom ezt azért, mert mostanában megint felszaporodtak körülöttem az olyan emberek, akik látszólag rajta/benne vannak a dologban. A baj az, hogy ez nincs így. Elkapja őket a pillanatnyi lelkesedés, aztán ahogy telik-múlik az idő, az el is párolog, semmivé lesz. Majd amikor már tényleg tenni is kell, na akkor jönnek a kifogások…. Nem. Meguntam.

Meguntam a hiába való energia pocséklást, az orrvérzésig tartó lelkesítést, motiválást. Befejeztem. Nem fogom többet törni magam azért, hogy meggyőzzek embereket arról, hogy fussanak. Egyszer elmondom, ha jön, jön, ha nem, akkor nem. Senkinek sem fogok könyörögni. Sokadjára futottam bele abba, hogy először azt a választ kapom, hogy persze, jövök, tök jó. Aztán amikor ténylegesen jönni kell és futni, na akkor már választ sem kapok. Nincs baj, csak én nem működök jól. Túlságosan beleélem magam a dolgokba és amikor kiderül, hogy nem az van, amit gondolok, ordas csalódás ér. Nem először már… Ez van, majd elmúlik.

A továbbiakban csak magamért futok. Így döntöttem. Ez a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy nem posztolom majd szanaszét, hogy mikor, merre, mennyit, mentem. Akit érdekel, hogy hol tartok, mit gondolok a futásról az itt a blogban megtalál. Meguntam a like és elismerés vadászatot és nem akarok több automata gratulálokot sem. Akit tényleg érdekel, hogy mikor merre, mennyit futottam, az már amúgy is rég olvassa a blogomat. Ha eljön eddig és itt a blogban örül, az őszinte. Akkor tényleg örülni akar.

Röviden, épp kezdem magam körül falazni a csigaházat. Jön az ősz, jön a hűvös, így esik jól. Egy kicsit magamba fordulni, elmélkedni, gondolkodni. Mostanában jobban esik elprüntyögni magamban, tocsogni a saját levemben, mint teli szájjal arcoskodni pl. a futóklub oldalán. Ott is visszafogom magam. Meggondolom, hogy van-e értelme állandóan hirdetni, hogy mikor megyek futni, hiszen úgysem jön szinte soha senki. Az okát nem tudom, de őszintén nem is érdekel. Kevesebb energiát igényel, ha nem hirdetem többet, hanem szépen lemegyek egyedül. Még gondolkodom rajta, hogy van-e kedvem ezzel foglalkozni a továbbiakban.

Ma futás lesz és ez kicsit felemel. Várom nagyon:-D A szokásos tízesre megyek és megpróbálom minél gyorsabban letolni. Jó lenne minél közelebb az átlag 5 perces ezrekhez. Nemsokára itt az ócsai verseny. Az 11 km lesz. Szeretnék ott szép időt futni, de ahhoz edzeni kell még.