Nem forint, kilométer.:-) Ebben az évben eddig ennyit futottam össze és még van 4 hónap év végéig. Erős a gyanúm, hogy ezzel megdöntöttem az eddigi összes rekordomat (a távolságit mindenképpen), ami azért valljuk be, jól esik. Annak tükrében mindenképpen, hogy csak magammal versenyzek és nagyon úgy néz ki, hogy nyerek, legyőzőm saját magam. Az igazi korona azonban az lesz majd, ha sikerül még idén lefutnom azt a rohadék 42 km-et. Szerintem minden esélyem megvan rá. Mentálisan legalább is kurvára rá vagyok kattanva erre a távra. Most már, hogy jön be a futásra sokkal alkalmasabb idő, nem akarok szarozni, kicsit emelem a tétet és az eddigi heti 40km-ről 50-re akarom emelni a lefutandó távolságot. (Mert imádok matekozni: )ez havi átlag 200 km. Optimális esetben még akár össze is jöhet. Ez pedig indukálja majd azt, hogy az egyik hétvégi 30kilire rátolok még 12-t és szép csöndesen kipipálok még egy tételt a bakancslistámon. Kinyírom a maratont:-D (Azért itt megemlíteném a jövő évi Ultrabalatonra tartalékolt vágyamat: ott szeretnék ultrafutóvá válni – de ennyire most még nem mennék előre)

Szóval 1100 km….Jól hangzik, na! Én legalább is épp ízlelgetem a dolgot és nagyon büszke vagyok saját magamra így szép csöndesen legbelül. Nekem ez nagyon nagy dolog ugyanis. Viszonylag kevés olyan tevékenység van, amibe belefogtam és amit folytatólagosan, kitartóan olyan régóta csinálok, mint a futást. Nem vagyok kurva nagy bajnok, nem döntök rekordokat, valószínűleg soha nem leszek még csak helyezett sem, egyetlen versenyen sem, ahol elindulok, viszont hétről-hétre győzőm le saját magam újra és újra, és csak ez számít. Bebizonyítani magamnak, hogy én is értékes vagyok, sokkal több van bennem annál, mint amit mások gondolnak rólam és túl tudom szárnyalni saját magamat. Az, hogy megosztom szinte az összes futásomat (azon túl, hogy meggyőződésesen azt hiszem, hogy ezzel motiválok másokat) valószínűleg azért van, mert ezzel is elismerést szeretnék szerezni, még ha csak kicsit is…. Na, jó…ennyit a komplexusaimról:-D

A tegnapi 30km-es hosszúval lett meg az 1100 km. Nem volt könnyű menet. Már eleve nehezen indult. Egy csomó mindenki akire számítottam, hogy lejön vasárnap, nem jött. Végül hárman mentünk, Edit és Andi jöttek le. Viszont mindketten csak egy kört vállaltak, míg én kettőt terveztem. Amíg ők is futottak, addig nem is volt semmi baj. Hárman, egymást húzva, motiválva lezúztuk az első kört. Visszafelé még újítottunk is. Majdnem végig terepeztünk, nem a parkerdő melletti beton úton csapattuk, hanem azzal párhuzamosan, kicsit lentebb a Duna parton. Nos, sokszor inkább csak ösvény volt a talpunk alatt, ez vissza is vett a tempóból, de személy szerint én nagyon élveztem a visszautat. Sajnos nem sütöttem egyetlen képet sem, (majd köv.), de tök vadregényes csapások váltogatták egymást, jól ápolt sétányokkal, és kicsit elhagyottabb földutakkal. Élveztem nagyon.

Aztán lement az első kör. Andi a kör végétől nem messze lakik, ő már nem jött tovább, viszont Edit még jött velem visszafelé egy darabon. Onnantól kezdve ahogy ő is lecsatlakozott, folyamatosan lassultam. Részben mondjuk direkt. Itt még élénken azon kattogtam, hogy vajon tudnék-e többet menni 30nál. Ismerem a tüneteimet, mind mentálisan, mind fizikálisan, amik előre jelzik a „meghalás” közeledtét. Ha lassabban megyek később jön el ez a pillanat. Ez volt a terv….

Be is vált mondjuk, egészen a harmadik fordulóig. (Ott és akkor sütöttem a fenti béna szelfit is. Mentségemre, akkor már kicsit több, mint 22 km volt a lábamban) A baj az volt, hogy leültem és ülve rágcsáltam el a csokimat és ittam meg az Izó végét. (Alig valamivel előtte pedig pont egy ugyanilyen helyzetben Edittel le-föl sétáltunk) Az van ugyanis, hogy erős fizikai igénybevételnél – és nekem egy félmaratonnyi táv már az – az izmok szinte azonnal lemerevednek. A lényeg az, hogy mocskos kurva nehéz volt újra indulni. Nagyon sok energiát felemésztett a lábaim újraindítása, de nem csak emiatt fulladtam le (még ha nagy részben ennek is volt köszönhető) Itt már érkezett a sokat emlegetett mentális fal (mondjuk ezt cseszheti, ugyanis 4-5 km-re a lakástól, hiába jön a fal, akkor is haza kell jutni valahogy), kezdte törni a lábamat a cípő (beledagadt) , meg úgy alapból jött elő mindenféle nyavalyám, de valahogy bemásztam a célba. Csakhogy itt még nem volt meg a 30km. 600métert kellett tekeregnem még környező utcákban, mire végre a sportstracker megváltó hangja közölte, hogy 30 km….

A tanulság a 42-höz? Editnek igaza van. Ha pihi is van, az sem jelent igazán pihit. Nem lehet megállni, mert, akkor úgy maradsz baszd meg…Inkább lassan kell futni már az elején is.(A következő próbálkozásra megkísérlek maximum 5:50-es tempóval vagy lassabban futni) A nálam lévő izót meg a csokikat pedig a végén kell elsütni. A táv első felében (azaz az első 21 km-en ) csak víz. A 21 km után mondjuk 7 km-enként csoki és izó, de soha sem ücsörögve, hanem inkább csak lassan sétálgatva, hogy ne merevedjek le… Következő nekifutásom így fog kinézni…

A héten kedden és csütörtökön megyek rövidre. ( max 10-11 km) aztán vasárnap a klub főnöke megint szervez egy Kéktó körüli körözéses őrületet, Ezen is tervezek ott lenni, bár valami nagyobb kört kéne találni, hogy ne zombuljak meg…(35 kör, wtf?) Itt nem tervezem, hogy meglesz a maraton, de semmi sincs kizárva Jó lenne viszont ha a heti 50km az összejönne.

Ennyi mára.

Jah, még annyit akartam elmesélni, hogy a hétvégén találtam végre egy remek futós filmet. Steve Prefontain-ről szól. Ő egy igazi futó legenda volt a 60-as években. A film remek. Még nem néztem végig, de nagyon tetszik. A hangulat és futás faktor vetekszik a Terepfutáséval. Majd, ha befejeztem, beszámolok róla.