Krisztus előtt 490-ben a perzsa flottát Peiszisztratosz türannosz száműzött fia, Hippiasz kalauzolta Marathón partjaihoz. Jól tudta - mivel itt feküdtek családi birtokaik -, hogy ez az egyetlen olyan síkság, ahol a perzsa lovasság fölényét ki tudják használni az athéni nehézfegyverzetű gyalogsággal szemben. Hippiasz tehát, miután partot értek, húszévi száműzetése után, ha rövid időre is, de hazatért. Az athéniak segítséget kértek hát Spártától, a másik jelentős görög államtól, amely visszautasította a perzsa szövetséget.

E segítségkérés lehetett az alapja a később elterjed mesés történetnek, hogy a marathóni győzelem után egy állig felfegyverzett athéni harcos (Philippidész vagy Therszipposz) futva vitte a jó hírt Athénba, ahol csak annyit mondott, hogy "győztünk!", majd összeesett és meghalt.

A görög-perzsa háború történetírója, Hérodotosz valójában csak annyit ír, hogy a csata előtt elküldtek Spártába egy Pheidippidész nevű futárt, aki a 255 kilométeres távolságot mindössze két nap alatt megtette. A spártaiak azonban nem indulhattak el azonnal, mert akkor megszegték volna a törvényt.

A spártaiak indoka, amely miatt végül késve érkeztek a marathóni csatatérre, Apollón Karneiosz ünnepe, a Karneia volt. Az ünnep tette lehetővé az utókor számára a marathóni csata (s vele Pheidippidész futása) dátumának meghatározását. (A dátum azért is érdekes, mert 2011-ben volt a marathóni csata 2500. évfordulója.)

A perzsák azonban kevésbé voltak türelmesek és hadrendbe álltak a marathóni síkon. A perzsákkal szemben felsorakozott athéni sereg tíz sztratégosza (hadvezére) nem tudott egyetértésre jutni, milyen haditervet alkalmazzanak. Mindennap másikuk látta el ugyanis a fővezéri teendőt.

Amikor a perzsákat jól ismerő Miltiadészra került a sor, aki korábban a Kherszonészoszon uralkodott türrannoszként és részt vett Dareiosz szkíta hadjáratában, látta, hogy a többnapos várakozás miatt türelmetlen perzsák kezdik behajózni seregüket, ráadásul a lovasságuk sincs a csatatéren (talán itatni vitték a lovakat).

A kedvező pillanatot kihasználva hirtelen támadást vezényelt és a két sereg közötti  több mint másfél kilométeres távot futva tették meg. A perzsák őrültnek hitték őket, hiszen íjászok és lovasság nélkül rontottak rájuk. Miltiadész határozott fellépése azonban bevált: a perzsák egy részét a tengerbe, más részét a közeli mocsárba szorították. A megmaradt sereg hajóra szállt, hogy - Attikát megkerülve - Phaléronnál szálljon partra. Miltiadészék azonban erőltetett menetben vonulva megelőzték őket. A perzsa fővezér, Datisz nem kockáztatott meg egy újabb kudarcot, inkább hazahajózott. A késve megérkezett spártaiak megszemlélték a halottakat, gratuláltak az athéniaknak, és visszatértek hazájukba.

A történetből jól látjuk, hogy a tankönyvekben és a sporttörténetekben oly gyakran felbukkanó marathóni futóról Hérodotosz mit sem tudott. A hősiesen romantikus mesét a Kr. u. 2. században jegyzi fel Lukainosz és Plutarkhosz. A szónok és író Plutarkhosz viszont Therszipposznak nevezi a hős futárt. Plutarkhosz azt is hozzáteszi, hogy a történet végső soron a Kr. e. 4. században élt pontoszi Hérakleidész írására vezethető vissza: "A marathóni csatáról egyébkéntaz erkhiabeli Therszipposz hozta meg a hírt, ahogyan arról pontoszi Hérakleidész beszámol, a legtöbben nazonban azt állítják, hogy Euklész teljes nehézfegyverzetben futott, a harctól kimelegedve, és  a kapunál az első embereknek, akikkel találkozott, csak annyit mondott: - Üdvözöllek titeket!- és -Örvendezzünk! -, aztán nyomban kilehelte a lelkét."

Azt azonban egyik szerző sem indokolja meg, miért is kellett volna ezt a jelentős távolságot tűző napsütésben, teljes fegyverzetben, futva megtenni. Ha Miltiadész hírt akart adni győzelméről, küldhetett volna egy futárt vagy éppen egy lovast Athénba. Nem véletlen, hogy a marathóni futó meséjét közlő források még a futó nevében sem tudnak megegyezni. A Philippidész névalak mindenesetre nagyon emlékeztet a legenda egyik lehetséges forrására, a Hérodotosz által említett athéni futár, Pheidippidész nevére.

Az már csak a pontosság miatt említem meg, hogy az Athén és Marathón közötti távolság 40 km és nem 42, mint az olimpiai versenyszámban. A maraton távot - ami 42195 méter - csak a londoni olimpia, vagyis 1908 óta kell teljesíteni a hosszútávfutóknak, mivel történetesen ilyen messze feküdt egymástól az olimpiai stadion és a windsori kastély királyi páholya, ahol az uralkodó fogadta a maratoni versenyzőket. A Windsori kastély elé ácsolták ugyanis a királyi lelátót, ahonnan a Walesi hercegnő és gyermekei szerették volna látni a befutót. Igen ám, a célkapu 385 yarddal arrébb volt. A királyi kérésnek nem lehetett ellenállni, így a könnyebbik megoldást választva a célkaput vitték a lelátó elé. Azóta 26,2 mérföld vagyis metrikus mértékben 42,195 méter a szabványos maratoni táv.

 Még az első újkori olimpia előtt, 1894-ben, amikor Coubertin báró előkészítette az első olimpiai játékokra vonatozó terveit, nem ő, hanem Michel Bréal, a Sorbonne Egyetem professzora javasolta, hogy az eredeti helyszínen olimpiai számnak vegyék be a maratoni futást. A báró eleinte hallani sem akart róla – szerinte ennek a távnak a teljesítése embertelen -, de Bréal tovább érvelt: az olimpia kulturális és szimbolikus eszméjébe éppen beleillik az embert próbáló táv. Coubertin vonakodva bár, de felvette a maratoni futást az olimpia programjai közé.
Görögország akkortájt nyert vissza függetlenségét, és az 1896-os olimpia jó alkalom volt, hogy egy kicsit saját legendájuk fényében, aranykoruk kultúrájában is sütkérezzenek. Akkoriban a sport és az érte való rajongás nem játszott túl nagy szerepet a görög mindennapokban, úgyhogy nem látszott valószínűnek, hogy egyáltalán érmeket nyerjenek. Mindazonáltal nemzeti büszkeségük azt diktálta, hogy legalább két klasszikus számban, maratoni futásban és diszkoszvetésben győzedelmeskedjenek. A legelső maratonit még az olimpia előtt egy hónappal, március 10-én rendezték meg. A másodikon két héttel később már a résztvevők közt volt egy bizonyos Spiridion Luisz nevű úr is. Izgalmasnak ígérkező versenyre gyülekeztek az athéniak, sőt vidékről is rengetegen érkeztek az olimpia ötödik napjára, 1896. április 10-ére. Acélban, a felújított stadionban nyolcvanezren szorongtak. A rajtnál mindössze 25 atléta gyűlt össze. Sokkal többen neveztek, ám sokan egyszerűen meggondolták magukat. Akik viszont vállalták a versenyt, már egy nappal előtte odautaztak ismerkedni a tereppel. Aztán nekilódultak. Féltávig semmi különös nem történt. A hatalmas kísérő tömegben szinte elvesztek a futók: kerékpárosok, lovaskatonák, egy kocsiban orvosok gyógyszerekkel, az út mentén frissítő állomások.
A 22. kilométer után a francia Lermusiaux majd három perccel vezetett, mögötte az ausztrál Flack, az amerikai Black, majd a magyar Kellner Gyula. Először itt, Pikerni csárdájánál tűnt fel az első görög, Luisz. A fáradtság legkisebb jele nélkül jelent meg, és a körülötte állók legnagyobb megrökönyödésére egy egész üveg bort ivott meg. Kijelentette, hogy ő lesz a győztes, majd tovább futott. Bár az élmezőnytől négy perc volt a hátránya, innen már ő volt a főszereplő. A 32. kilométer táján egy emelkedőn a francia feladta. Az ausztrál is – aki az előző napon 800 és 1500 méteren nyert – visszaesett, a 35. kilométernél Luisz be is érte. Flack nem adta fel, 37 kilométerig együtt tudott maradni az állandóan gyorsuló göröggel, ott azonban összeesett. Luiszerőlködés nélkül tovább robogott, és mosolyogva futott be a stadionba a tomboló nézők közé. Az akkori 40 kilométert 2 óra 58 perc 50 másodperc alatt tette meg. Másodiknak is görög, Vaszilakosz érkezett, de legyünk mi is büszkék, hiszen a bronzérem a magyar Kellneré! (Később a második görögöt kizárják, mert kiderült, hogy a táv egy részét lovaskocsin tette meg, így Kellner Gyula érme ezüstre váltott!)

Az ötkarikás játékokon kívül csak lassan fejlődött a maraton. Bár az évszázadnyi történelem első felében hatalmas atléta egyéniségek tartották fenn a legendát – olyanok, mint Hannes Kohlemainen, az 1920-as olimpia finn bajnoka, Emil Zatopek, a fantasztikus cseh, Abebe Bikila, a mezítlábas etióp katona, aki 60’-ban és 64’-ben nyert olimpiát, és elindította az afrikai futók diadalútját. Az ő duplázását csak egy NDK-ás színekben versenyző futó, Waldemar Cierpiski tudta megismételni 1976-ban és 1980-ban. Aztán jött Belayneh Dinsamo 1988-ban a Rotterdam Maratonon elért 2:06:50-es világrekordjával, amely több mint tíz évig állt. Ekkor derült ki, hogy vannak gyors és kevésbé gyors pályák. Ezek közül 1999-ben Chicagó-ban tört meg a jég, Khalid Khannouchi 2:2:05:42-re javított, aztán jöttek sorban a többiek, és csak fejlődik, fejlődik a rekord, jelen pillanatban Wilson Kipsang 2:03:23-as

Az atléták „csak” csúcsokat döntöttek meg, míg egy erdélyi magyar, Fred Lebow ennél sokkal többet: hitte, elhitette az amatőrökkel is, hogy a maraton nem csak a kiválasztottaké, hanem bárki képes a saját szintjén teljesíteni.

A hetvenes években egyébként is divattá vált az utcai futás, mint egészségvédő és rekreációs sport. 1970-ben Lebow az első New York-i versenyre – már az ottani futóklub tagjaként – 300 dollárral járult hozzá. Az alkalmi verseny 127 indulója a Central Parkban „körözött”.

Két évvel később Fred – lemondva divatszabó karrierjéről – a New York-i Utcai Futóklub (NYRRC) elnöke lesz, és ezután több mint húsz éven át szervezi, alakítja versenyét. Alapvető újítása, hogy nincs időlimit és kvalifikációs szint. Míg a Boston Maraton ,,elvárja”, hogy az induló jó futó legyen, még korosztályos kvalifikációt is előírnak a szervezői, addig New Yorkban bárki indulhatott az öt városészt átszelő maratonon, mely a világ legvonzóbb, legnépesebb versenyévé vált! Az egykori Fischl Lebowitz (ezzel a névvel anyakönyvezték Erdélyben) érdeme az is, hogy a világ nagyvárosainak sajátos ünnepe maratonjuk: London, Párizs, Los Angeles, Chicago, Róma, Tokió, Stockholm, Budapest (1984-ben rendeztek először a magyar fővárosban amatőröknek is maratont IBUSZ Maraton néven!), és lehetetlen mindet felsorolni! Lebow már a kezdetektől engedte a nőket is rajthoz állni ,,akik” külön csatát vívtak maratonjukért.

Folyt köv...

Források:

http://www.futas.net/cikkek/marathon/marathon-futas-legendaja.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Maraton

http://maratonfutas.hu/2014/08/maratoni-csemege-az-elso-olimpiai-maraton/

http://maratonfutas.hu/2014/08/maratoni-csemege-2-a-maratonok-tovabbi-tortenete-diohejban/

És hogy miért gyűjtőmunkáztam a fentieket össze? Mert megpróbálom holnap lefutni a távot. A mentális rákészülés része, hogy elmerültem kicsit a történetében, hátha ez segít. :-D