Ma hajnalban olyan 4:50 magasságában miközben már 15. perce gőzöltem a fejemet forróvizes-kamillás párában, hátha végre lenyomom a taknyot, épp azon gondolkodtam, hogy bassza meg minden károgó. Beneveztünk a Pilis Trail-re és lenyomjuk a 25 km-es távot. Kurva nehéz lesz, de nem adjuk fel. Ráverek minden gúnyos mosolyra és megcsinálom. Ez is motivál. Látom magam előtt a szituációt. Amikor majd befutok a 25 km végén odasétálok a kétkedőkhöz és nem szólok egy szót sem, csak belenézek a szemükbe, végigmérem őket. Az arcomra lesz írva, hogy mit gondolok. Azt gondolom, hogy sajnállak titeket, azért, mert fogalmatok sincs, mire vagyok képes. A Rettenthetetlen jut az eszembe erről a jelenetről. Pasas vagyok. Evidens, hogy nem szarok be és hogy nem adom fel.

Szóval elöntötte az agyam a pátosz  miközben a a fejem a gőzben tartva azt haluztam, hogy én vagyok  William Wallace. Aztán persze kijöttem a gőzből és elkezdett tisztulni a kép. Erre azért készülni kell. Sokat. Két hónap van hátra Terepezni kell, dombon fel, dombon le. Beton biztosan stabilan le kell tudni tolni bármikor 21+ km-es távokat Le kell tenni a cigit is, hogy tüdőből bírjam és fejben is készülni kell. Szóval van dolog bőven. Azt gondolom, hogy ez lesz az eddigi legkomolyabb kihívásom, amivel meg fogok birkózni. Mert megcsinálom. Kibaszottul tuti biztos. A lenti videó volt már, de idevaló:

 Minden szavával egyet értek....